Fridi

"Benned is ott van az erő, hogy alkoss, fejlődj és változást hozz a világba."

Minden emberben ott él a vágy, hogy meglássa a szépet, tegye a jót, és megismerje a világot. Ez tesz minket igazán emberré.

„Nektek úgyis mindegy.” Sokáig úgy éreztem, ez nem is egy mondat, hanem egy döntés mások részéről. Egy gyors ítélet, ami még azelőtt megszületik, hogy bármit mondhatnék. Nem mindig mondták ki hangosan. Néha csak egy félmosoly volt, egy legyintés, egy pillantás. De én értettem. Értettem abból, amikor nem kérdeztek meg. Értettem abból is, amikor nem néztek a szemembe. Amikor nem várták el, hogy tudjam. Amikor előre eldöntötték, hogy úgysem fontos nekem. Mintha nem lenne bennem ugyanaz a világ, ami bennük.

Mintha nekünk romáknak tényleg minden mindegy lenne. Hogy érdekel-e a tanulás. Hogy fontos-e a jövő. Hogy vágyunk-e a szépre, a jóra, a tudásra. Mintha ezek a dolgok nem ugyanúgy élnének bennünk. Van benne valami különösen nehéz, amikor mások már előre eldöntik helyettünk, hogy mit gondolunk, mit akarunk, és mire vagyunk képesek. Mintha nem is lenne értelme bizonyítanunk semmit.

Pedig bennem is volt kérdés. Sokszor nem az fájt, amit mondtak, hanem amit nem kérdeztek meg. Hogy mit gondolok. Hogy mit érzek. Hogy mire vágyom.

Bennem is volt kíváncsiság. Nem volt mindegy, hogy mit tanulok. Nem volt mindegy, hogy mit látok a világból. Nem volt mindegy, hogy ki leszek. Csak sokszor úgy néztek rám, mintha nem számítana. Mintha a szépet nem venném észre. Mintha a jót nem érteném. Mintha a tudás nem lenne az enyém is.

De én láttam a szépet. Apró dolgokban, pillanatokban, emberekben. Láttam akkor is, amikor mások nem. És akartam a jót. Nem hangosan, nem látványosan, hanem csendesen, belülről. És akartam tudni. Érteni. Többnek lenni annál, amit rólam gondoltak. Csak ezt nem mindig látták. Mert könnyebb volt azt hinni, hogy nekünk mindegy. De nekem nem volt mindegy. És soha nem is lesz az.

Rájöttem, hogy a méltóság nem attól függ, hogy mások mit látnak bennem. Hanem attól, hogy én mit nem engedek el magamból. Nem engedtem el a szépre való érzékenységet. Azt, hogy higgyek abban: több van bennem, mint amit elsőre gondolnak.

És nem engedtem el a tudás iránti vágyat sem. Mert a tudás nem kérdezi meg, honnan jössz. Csak azt, hogy akarsz-e tanulni.

Azóta már tudom, hogy nem az határoz meg, hogy mások mit feltételeznek rólam, hanem az, hogy én mit tartok igaznak magamról.

És az igazság bennem egyszerű:

Én is látom a szépet. Én is keresem a jót. És én is vágyom arra, hogy értsem a világot. Nem hangosabban. Nem kevesebben. Hanem ugyanúgy.

Figyeld meg magad. Mire vagy kíváncsi. Mi az, ami megérint. Mi az, amihez újra és újra visszatérsz. Az nem véletlen.