Antónia
„Az élet bizony csendesen bizonyít.”
Szia, Antónia vagyok. Örülök, hogy meghallgatsz. Csak hallgasd végig, és a végén figyelj jól!
Az emberek csak azt az oldalamat látják, amelyiket megmutatom nekik. A mosolygósat. A magabiztosat.
De ez nem jelenti azt, hogy soha nem féltem. Hogy soha nem kételkedtem magamban. Mert volt idő, amikor én is elhittem azt, amit mások gondoltak rólam.
Volt egyszer egy mondat, amit sokáig nem felejtettem el. Egy tanár azt mondta nekem:
Mintha valaki előre eldöntötte volna, mire vagyok képes. Pedig honnan tudhatná bárki, hogy egy gyerekből mi lesz egyszer?
És képzeld. Egy pillanatra elhittem. Elhittem, hogy talán vannak helyek, amelyek nem nekem valók. Sokáig féltem attól is, hogy nem vagyok elég jó. Attól, hogy hibázom.
De voltak emberek, akik hittek bennem akkor is, amikor én még nem teljesen hittem magamban.
Végül felvettek abba az iskolába. Tanultam, fejlődtem, néha féltem, elbizonytalanodtam. De mindig adtam magamnak még egy esélyt.
Aztán egyszer eljött egy nap, amikor az én feladatom lett bemutatni az iskolámat más diákoknak.
Ott álltam, prezentáltam... pont a régi iskolámban. És előttem ült az az ember is, aki egyszer azt mondta nekem:
Gondoltátok volna, hogy egyszer ilyenre sor kerül? Mert én biztosan nem.
És akkor rájöttem valamire. Az élet bizony csendesen bizonyít.
A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. Hanem azt, hogy a félelmed ellenére is továbbmész.
Lehet, hogy ma még bizonytalan vagy. Lehet, hogy ma még félsz. De attól még képes vagy rá.
A legnagyobb erőd pedig nem a tehetséged lesz. Nem a szerencséd. Hanem az akaratod.
Hogy újra és újra felállsz, és továbbmész.