"Benned is ott van az erő, hogy alkoss, fejlődj és változást hozz a világba."
Minden emberben ott él a vágy, hogy meglássa a szépet, tegye a jót, és megismerje a világot. Ez tesz minket igazán emberré.
Mintha nekünk romáknak tényleg minden mindegy lenne. Hogy érdekel-e a tanulás. Hogy fontos-e a jövő. Hogy vágyunk-e a szépre, a jóra, a tudásra. Mintha ezek a dolgok nem ugyanúgy élnének bennünk. Van benne valami különösen nehéz, amikor mások már előre eldöntik helyettünk, hogy mit gondolunk, mit akarunk, és mire vagyunk képesek. Mintha nem is lenne értelme bizonyítanunk semmit.
Bennem is volt kíváncsiság. Nem volt mindegy, hogy mit tanulok. Nem volt mindegy, hogy mit látok a világból. Nem volt mindegy, hogy ki leszek. Csak sokszor úgy néztek rám, mintha nem számítana. Mintha a szépet nem venném észre. Mintha a jót nem érteném. Mintha a tudás nem lenne az enyém is.
De én láttam a szépet. Apró dolgokban, pillanatokban, emberekben. Láttam akkor is, amikor mások nem. És akartam a jót. Nem hangosan, nem látványosan, hanem csendesen, belülről. És akartam tudni. Érteni. Többnek lenni annál, amit rólam gondoltak. Csak ezt nem mindig látták. Mert könnyebb volt azt hinni, hogy nekünk mindegy. De nekem nem volt mindegy. És soha nem is lesz az.
Rájöttem, hogy a méltóság nem attól függ, hogy mások mit látnak bennem. Hanem attól, hogy én mit nem engedek el magamból. Nem engedtem el a szépre való érzékenységet. Azt, hogy higgyek abban: több van bennem, mint amit elsőre gondolnak.
Azóta már tudom, hogy nem az határoz meg, hogy mások mit feltételeznek rólam, hanem az, hogy én mit tartok igaznak magamról.
És az igazság bennem egyszerű: